Bemutatom nektek Kardos Florinát, akit már 14 évesen a szívembe zártam, amikor először betoppant hozzám angolt tanulni. Amellett, hogy rendkívül érett gondolkodású és hatalmas nyelvtehetséggel áldott, eszméletlen dumája volt és nem mellesleg iszonyatosan jól rajzol. A nyelviskola borítóképén található rajzot, amit ő tart a kezében, Flori rajzolta nekem 2017. karácsonyán. Elsősorban a Finnországban cserediákként eltöltött egy évéről fogom kérdezni, na meg Japánról, amiért gyerekkora óta megszállottan rajong.
– Szia Florina! Már régóta készülök interjút készíteni veled, tulajdonképpen másfél éve. Már több mint fél éve, tavaly júliusban hazajöttél Finnországból. Mesélnél nagyvonalakban arról az egy évről?
Be kell valljam már az elején megfogtál ezzel a kérdéssel, hiszen senkinek sem lehet könnyű feladat néhány mondatban elmesélnie élete egy teljes évét, főleg nem akkor, ha az az egyik legtartalmasabb is volt egyben. Nagyvonalakban és röviden az évem nem hangozhat valami izgalmasnak, hiszen maga Finnország is egy rendkívül csendes és zárt hely, nem ott történnek a világmegváltó dolgok. Mivel cserediák voltam ÉS Finnországban voltam, ezért az időm nagy részét az iskolában és sötétségben töltöttem el. Augusztusban utaztam ki és be kell valljam, hogy már akkor is hűvös volt, ráadásul az évem sem kezdődött olyan egyszerűen, hiszen az első fogadócsaládomnál nagyon rosszul éreztem magam, ami hatással volt az első hónapokra is. Azonban amikor októberben családot cseréltem, a csereévem fenekestül fordult fel és mintha már semmi sem tűnt volna olyan borzasztónak, mint amiket addig megtapasztaltam. Az új szeretetteljes környezetemben sokkal könnyebben tudtam megnyílni mások felé és a családtagjaimmal is kialakítottam egy nagyon szoros köteléket. De nem szeretnék túlságosan belemenni a részletekbe, csak ezt a családváltásos történetet azért említettem meg, mert ezután az egész évem kiegyensúlyozott és boldog volt.
Rengeteget utaztam, tanultam és változtam is. Szavakban le sem lehet írni mennyi mindent adhat egy teljesen új szituáció az otthon melegétől távol és csak rajtunk múlik, hogy azt a hasznunkra fordítjuk vagy hagyjuk elszállni mellettünk.
– Tudom, hogy nagyon nehéz ennyi élményt, ennyi tapasztalatot röviden elmesélni. Emelj ki öt dolgot, utazást vagy akár helyzetet, amit a legfontosabbnak tartasz elmondani.
Megpróbálom fontossági és nem időrendi sorrendben rendezni a meghatározó eseményeket, azonban hirtelen annyi van közülük, hogy nem győzök gondolkodni, melyikkel kezdjem!
A legfontosabb utazásnak a lappföldi utazást tartom. Az AFS Finnország alapítvány minden évben az összes Finnországban levő cserediáknak szervez egy 1 hetes lappföldi utazást, melynek elsődleges célja a finn, számi kultúra és mások kultúrájának megismerése, valamint szórakozni. Az egy hét alatt rengeteg fiatalt ismerhettem meg a világ minden pontjáról, halhattam őrült, hihetetlen vagy éppen szívszaggató történetüket és egyáltalán megfigyelhettem habitusukat. Az egész hét mondhatni egy kultúrbomba volt számomra. A programok között volt a helyi ametiszt bánya meglátogatása (hiszen az ametiszt nagy szerepet játszik a számi kultúrában), rénszarvasokat etethettünk meg és ők húzták a szánjainkat, síeltünk, lékhorgásztunk, majd minden nap végén szaunáztunk és a helyi tóban merítkeztünk. Meg kell említenem, hogy -40 fokban igazi felüdülés volt ez!
A második legfontosabb esemény, amit már említettem is, az a családváltás volt. A fogadócsaládomban volt a fogadóanyukám, fogadóapukám és volt két fogadóöcsém is, akik felejthetetlenné tették az időm nagy részét. Habár én amúgy is családcentrikus embernek tartom magam és fontos, hogy tiszteljem és szeressem azokat, akik elszállásolnak engem, de el kell mondani, hogy mindenkinek jól esik egy támogató háttér, ha az ember külföldön él egy évig. Sok cserediáktól hallottam, hogy nekik aztán mindegy volt hová kerülnek, ameddig megy a buli. Ez egy ideig jópofa volt, de én szerencsésnek mondhattam magam, hogy az én családommal szinte tényleg kialakítottam egy valódi családi köteléket. Voltak mélypontjaink, de sosem veszekedtünk egymással, hanem ha voltak súrlódások, azokat mindig leültünk megbeszélni. Ekkor tanultam meg, hogy mekkora ereje van a kommunikációnak és az őszinteségnek.
Harmadiknak egy olyan helyzetet vázolnék fel, melyről mai napig nem tudnám eldönteni, hogy helyesen vagy helytelenül tettem meg. Nagyon röviden a szituáció az az volt, hogy az első fogadócsaládom egy másik ágán befogadták az azóta is legjobb, amerikai barátnőmet cserediáknak. Szegény az első félévében rettentően rosszul érezte magát miattuk, sokszor nonszensz és hihetetlen dolgokat mesélt, hogy mit meg nem tett vele a családja, de én is csak azért hittem el, mert jó magam is megtapasztaltam övönaluli habitusukat. Barátnőm sokszor kérdezte tőlem, hogy vajon váltson-e a családot vagy sem. Na most a tisztelt Olvasónak le kell szögeznem itt és most, hogy egy cserediáknak a családváltás az egyik legnehezebb dolog, amivel egy csereév folyamán szembesülnie kell. Fiatalon, éretlenül kikerülünk egy számunkra alig ismert országba, ahol rosszabb esetben nem is értünk és nem is tudunk semmit a dolgok menetéről csak élünk napról napra, amíg ki nem alakul egy rutin. Arról nem is beszélve, hogy az első hetekben a családon kívül nem ismerünk senkit, ezért automatikusan igyekszünk érzelmi támaszt keresni bennük. És hagyjuk el ezt a támaszt? Sajnos igen. Nagyon sok esetben a család és a diák egyszerűen nem jönnek ki jól egymással és kénytelenek együtt élni tovább, ami a diáknak nagyon nagy fájdalmat és bizonytalanságot is okoz, hiszen ilyenkor felmerül a „mi lesz most?” kérdés. Egy ilyen helyzetben nagyon nehéz tanácsot adni, de én azt mondtam a barátnőmnek, hogy hagyja ott őket, hiszen túl rövid ez az egy év, hogy harcoskodással töltse el a családjával. Több heti gondolkodás után végül nem váltotta le őket, hanem egy kihívásnak fogta föl az egészet. Ez is nézőpont kérdése, de azután megtanultam értékelni a saját fogadócsaládomat és mindig megköszöntem nekik, hogy ilyen kedvesek és türelmesek velem.
Negyediknek azokat a kis pillanatokat sorolnám ide, amikor egyszerűen egyedül voltam a házunk melletti tó partján. Nagyon szép helyen éltek, egy erdővel körülvett tó partján volt a házunk, ami minden nap olyan látványt nyújtott nekünk, mintha egy meseországba csöppentünk volna bele. Ha egy kicsit tovább mentünk, volt egy kis pad elhelyezve a fás tó partján, ahova gyakran jártam leülni és egyszerűen élvezni a természet közelségét. Finnország ugyanis a világ az egyik legkörnyezetbarátabb országa, rengeteg erdővel és tóval. Minden évszaknak megvolt a maga szépsége, hiszen egykor a hullámok és a madárcsicsergés hangját hallgattam szórakozva, télen pedig a havas tájat figyeltem a néma csendben. Tényleg lélegzetelállító szépség volt az, amivel még soha életemben nem találkoztam, beleértve az északi sarkfényt is!
Ötödiknek azt a vicces sztorit mesélném el, amit a két legjobb barátommal éltem át. Egyikük Amerikából, a másik Argentinából jött. Az argentin egy féléves diák volt és úgy búcsúzott el tőlünk, hogy tarott magánál amolyan kis búcsúztató partit. Az erdő mélyén lakott, ezért decemberben már két méteres hó volt és rettentő hideg. Ennek ellenére mi akkor is megraktuk a szaunát és meztelenül szaunáztunk, elbeszélgetve az élet nagy dolgairól. Ha pedig túl melegünk lett volna, kimentünk lefeküdni a hóba.
Hamarosan folyt.köv., Florina Finnországban töltött cserediák élményeivel. ☺